Ár: 1.600 Ft
Leírás
Divatcsarnok tudományos, szépirodalmi, művészeti és divatközlöny
Császár Ferenc (Zalaegerszeg, 1807. júl. 9. – Kerepes, 1858. aug. 17.): költő, műfordító, szerkesztő, jogtudományi író, az MTA tagja (l. 1832, t. 1847). Papnak készült, de még felszentelése előtt kilépett a papnevelőből s Pesten és Zágrábban jogi tanulmányokat folytatott. 1830-40 között Fiuméban, 1840-től pesti váltótörvényszéki ülnök. 1846-ban a hétszemélyes tábla bírája lett. 1850-ben ügyvédi irodát nyitott és ugyanakkor megalapította és néhány hónapig szerk. a Pesti Naplót. 1853-tól az MTA ügyésze. 1853-56 között és 1857-től haláláig a Divatcsarnok, 1857-58-ban a Törvényszéki Lapok szerk.-je. 1845-ben a Kisfaludy Társ. tagjai közé választotta. 1845-ben éles hangú bírálatban támadta meg Petőfi költészetét, általában szemben állt a haladó népies irányú irodalmi törekvésekkel. Az ún. szalonköltészet szabályai szerint írt versei, olaszból készült műfordításai – amelyek sorában elsőként tolmácsolta m. nyelven Dante műveit – ma már csak történeti jelentőségűek. – F. m. Sonett koszorú (Fiume, 1831), Váltó óvások (Buda, 1840), Cs. F. költeményei (Pest, 1841), Utazás Olaszországban (Buda, 1844), Cs. F. beszélyei (I-II, 1846), A magyar csődtörvénykezés rendszere (Pest, 1846), Makó város közönsége úrbéri viszonyainak jogtörténelmi rövid vázlata (Szeged, 1859). – Irod. Litványi László: Cs. F. élete és irodalmi munkássága (Bp., 1931).
A Divatcsarnokot (1853. április 3.–1863. július 30.) létrehívó Császár Ferenc szemei előtt lapja pályakezdésekor a Petrichevich Horváth Lázár szerkesztette Honderű és a Familienblattok, közülük is elsősorban a vele azonos évben indult lipcsei Gartenlaube lebegett.
A negyvenes években fellépő Honderű, a magyar arisztokrácia nemzeti érzést vesztett köreiben próbálta irodalmunkat megkedveltetni, ám működésében a súlypont rövidesen az irodalmi népiesség, a Petőfi és elvbarátai ellen irányuló dühödt hadakozásra tevődött át.
A Familienblattok példaként választása viszont a hagyományos irodalmi divatlap-stílussal való részbeni szakítást jelentette. A szerkesztő programnyilatkozatában arra kéri munkatársait: „kivált a női lelket is ékesítő tudományok mezejének mívelésével, hathatós segédkezöket tőlem meg ne vonják! Mert nagyon is itt volna, hitem szerint, ideje, hogy a csupán mulattatót tanulságos tárgyakkal vegyíteni, összekötni igyekezzünk”. Előítélet az, „hogy a mi gyönyörű magyar nyelvünk époly kevéssé alkalmas a tudományoknak kellemes modorban előadására, s a csínnal társalgásra, mint romlatlan lelkünk s ép erős kedélyünk a művelődésre”.
{II-1-433.} A Divatcsarnok nem „Familienblatt”, mint a Gartenlaube vagy az 1852 óta nálunk is fungáló Családi Lapok. De: – főként a Gartenlaube hatására – irodalmi divatlapjaink közül elsőként részesíti fokozottabb figyelemben, az irodalmi tematika vezetőszerepének feladása nélkül, a tudománynépszerűsítés, valamint a női nem, és ebből következően a családi élet specifikus kérdéseit. (Ez utóbbi Szabó Richárd szerkesztősége idején válik a folyóirat uralkodó tárgykörévé). Jellegét tekintve – részben a fent elmondottak okán – a Divatcsarnok karakterisztikusabb orgánum, mint előzői, kivéve a Pesti Röpíveket és a Szépirodalmi Lapokat.
Császár Ferenc irodalmi lapszerkesztőként való felléptét meglehetősen vegyes érzelmekkel fogadták a céhbeliek. A Török János szerkesztette Pesti Napló lelkesen köszönti volt principálisát. Várakozással és megszívlelendő figyelmeztetéssel tekint a lap jövendő működése elé a Szépirodalmi Lapok munkatársa is. „A ,Honderű’ pályája a múltból némi tanulsággal szolgálhat, s mi örvendeni fogunk, ha a ,Divatcsarnok’ e salon lapnak jó tulajdonaival bírand, hibái s mégpedig nagy hibái nélkül”.
Ám a kortársak közül sokan emlékeznek még a „halvérű” poétára, aki az 1845-ös Irodalmi Őrben dühödt indulattal támadt a pályája csúcsa felé közelítő Petőfire. Nem használt az egykori „hét személynök” népszerűségének az a szerep sem, amelyet a Pesti Napló szerkesztőjeként az önkényuralom oldalán betöltött.
„De azért a Divatcsarnokban – méltatlankodik Aranyhoz írt levelében Lévay József – mégis furcsa egy kissé a te neved. A te neved ott, hol honderűi hízelgés a jelszó, hol hölgyfutárilag teremnek az ’ünnepelt költők’, a ’lángelmék’?!” És rosszallásában Tompa is osztozik. Aranyt ezúttal is taktikai szempontok vezérlik: „Hogy a Divatcsarnokba verset adtam – írja Lévaynak – ezen ne csodálkozzál. A D. minden nyeglesége mellett, vagy épen nyeglesége által szaloni lappá vált máris, ezt én tudom, visszavonulnunk tőle nem lehet, ha azt nem akarjuk, hogy a felsőbb körök számára vagy új H[ölgyfutár] keletkezzék, vagy néhány ügyetlen kezdő az összes magyar költészetet megutáltassa velök. Nem a Honderű korát éljük, a nyegleség, mi akkor nemzetietlen, tehát bűn volt, most dicséretes, ha van hozzá gyomra valakinek, mert mint a színlap-osztó komédiás, alázatos bókok közt besegíti irodalmunkat a nagy házakhoz. Mindegy, csak bejusson”. Hasonló értelmű Tompának küldött válasza is.
Tompa nem osztja Arany véleményét. Mégis: ettől fogva Tompa- és Lévay-költemények is olvashatók a lapban, sőt 1854-ben – amikor Arany már megszüntette a Divatcsarnokkal való kapcsolatát – ők szerepelnek benne szám szerint legtöbb verssel (Arany elgondolásait – talán hangsúlyoznunk is fölösleges – a nemzeti egységfront-törekvések irodalompolitikai következményei befolyásolják, az irodalom, a művelődés nemzetfenntartó szerepéről vallott meggyőződés).
De: Arany és a Divatcsarnok kapcsolata mégsem tartós. A szakítás közvetlen oka Kazinczy Gábor kemény hangú bírálata a népiesség ötvenes évek {II-1-434.} elején közönségsikert arató vadhajtásai ellen (ABC: Divatcsarnok és valami. Dcs 1856. június 26., 25. sz.). Arany – 1853. február 6-án Pákhnak írt levele tanúskodik erről – már a Szépirodalmi Lapok álnépiesek ellen indított kritikai hadjáratával sem értett maradéktalanul egyet, de ez a lappal való kapcsolatát még nem befolyásolta. Az álnépiesség ellen folytatott polémia könnyen fajulhat a népiesség elleni állásfoglalássá – („A népiességre nézve is nem a bundát kéne ütni, hanem aki benne van, legyen az bárki, én, vagy más). És Arany ekkor már – Tompához írt, 1853. június 28-án kelt leveléből tudjuk – legalább olyan mértékben féltette irodalmunkat a Császár-félék „tisztult ízlésétől”, „sonettoitól”, mint a „tájköltők”, a „petőfieskedők” epigonizmusától.
Arany kiválása a Divatcsarnokba írók közül természetesen tetemes veszteséget jelentett. Szerzői gárdáját tekintve mégsem panaszkodhat sem 1853-ban, sem 1854-ben Császár, illetve Friebeisz. Az említetteken kívül Gyulai, Erdélyi János, Szász Károly, Garay János, Szemere Pál, Vachott Sándor, Tóth Kálmán, illetve Lisznyai, Szelestey, Székely József írják verseit, Degré, Dobsa, Obernyik, Bérczy, P. Szathmáry Károly, Kemény Zsigmond, Jókai elbeszéléseit, Heine-, Dickens-, Boccaccio-, Musset-, Andersen-fordítások csatlakoznak az eredeti művekhez.
Illusztris cikk-, illetőleg tanulmányírói névsora is. Kemény Zsigmond, Kazinczy Gábor, Csengery, Bérczy, Brassai Sámuel, Repiczky János, Szvorényi József. Kemény Arany Toldijáról ír, Erdélyi János Petőfiről, Csengery Homéroszról, Mentovich Ferenc A természettudományok szellemi befolyásáról értekezik. Takáts Sándor nagy sikerű írásaira emlékeztetnek Mátray Gábor kultúrtörténeti tanulmányai (Magyar rabok megváltási módja török fogságból stb.) Több munka foglalkozik – a szerkesztő ígéretének megfelelően – a „női nemet legközvetlenebbül érintő” problémákkal (Alois: Bizalmas levelek a nőnevelésről stb.).
Színvonalát tekintve 1853–54-ben legjobb a Divatcsarnok, s ebben a viszonyok alakulásáé a legfőbb érdem (bár a szerkesztésnek a későbbinél lényegesen igényesebb és körültekintőbb voltát sem lehet elhallgatni). A Szépirodalmi Lapok munkatársai jó része – jobb híján – a Divatcsarnokhoz csatlakozik, de csak a Vasárnapi Újság indulásáig (1854. március 5.), attól fogva Friebeisz mind többször kénytelen fordítások után nézni, vagy a hazai mezőny középszerűségeivel beérni. A lejtőn lefelé indult lapon a szerkesztő-változások (Császár, Friebeisz István, Császár, Szilágyi Virgil, Szabó Richárd, Vértesi Arnold) sem segítenek.
Megjelenésének és megszűnésének terminusai évtizednyi működést sejtetnek. A valóság ennél szerényebb. A Divatcsarnok nemcsak formátumát, szerkesztőit (és ebből következően szerkesztési elveit és irányát), de megjelenése időpontjait és előfizetési díját is sűrűn változtatta (1856. március 30-tól 1857. január 15-ig, illetve 1859. szeptember 27-től november 8-ig szünetelt).
„Női szaklappá” Szabó Richárd szerkesztősége idején (1859. november 8.–1862. december 23.) változik. Irodalmi része most már valóban másodlagos, {II-1-435.} mint példaképeinél, a bécsi Irisznél és a berlini Bazarnál. Annál nagyobb gondot fordít a nővilág kérdéseire, „kiállítása pompás, divatképe nagy, szabásmintái alkalmasak” – írja róla a Hölgyfutár. Ekkor a legkeresettebb. 1860 januárjában első számai 1500 példányban keltek el, és a még mindig jelentkező előfizetők kedvéért második kiadást kellett sajtó alá rendezni belőle (Friebeisz 1854-ben 650 prenumeránssal is beérte volna, de csak 312-t tudott összeverbuválni). Szabó Richárd távoztával kelendősége is megcsappan – csöndes elmúltát pár szavas hírek jelentik.
Tartalom
A tartalomból:
Még egy éjjel... (Vers) Sal Ferenc.
Hulló csillagok. (Bölcsességek)
A büntetés. Német novella.
...
|
Eddig megtekintett könyvek
