Antikkönyv.hu online antikvárium - antik könyv,térkép,képeslap,metszet,biblia

Régi családi fotóalbum.

Rengeteg fekete-fehér fotóval (Tirol, Párizs, Versailles, Genf stb.). 35 x 25,5 cm.

30 sztl. lev.

A fotográfia története a 19. század elejére nyúlik vissza. A társadalom minden szintjén tömeges igény jelentkezett a valóságot legteljesebben megközelítő ábrázolás rögzítésére. Már nem tartották elsőrendűnek a képek mitológiai és vallásos mondanivalóját. Fontosabbnak tűnt az ábrázolás hogyanja. A feltörekvő polgárság reális életszemlélete a valósághű ábrázolást kívánta meg. Ezt az igényt a fény felhasználásával készülő fényképek teljes mértékben kielégítették.

1920-as, 30-as évek életmódja, középosztály:

Az arisztokrácia életmódja csupán távoli, sokak számára megismerhetetlen álomkép volt. A társadalom többsége számára az igazi, követhető mintát az úri középosztály adta. A korszak jellegzetes kulturális termékei, a regények és a filmek szinte kivétel nélkül ezzel a réteggel foglalkoznak.

Ez talán a korszak legösszetettebb társadalmi rétege. Nehéz defineálni: szinte mindenki a középosztályba tartozott, aki az arisztokrácia és a munkásság-parasztság között létezett. A felső körök alkották a már könnyebben meghatározható "úri középosztály" kategóriát. Ide tartoztott a csekély létszámú nagypolgárság, ide tartoztak a köznemesi, vagy esetleg nemességgel már nem rendelkezô középbirtokosok, a közalkalmazottak, a magánhivatalnokok, papok, katonatisztek és bizonyos értelmiségi pályák betöltői (jogászok, egyetemi és középiskolai tanárok, mérnökök, orvosok), mindazok, akiket méltóságos, nagyságos, tekintetes vagy nemzetes úrnak szólítottak. Ezek elsősorban magyar és jórészt dzsentri eredetűek. Ha megnézzük a korszak Tiszti Cím-és Névtárait, egyre inkább és egyre több nemesi előnévvel is rendelkező nevet találunk benne. Ráadásul mivel Trianon után a leszakított országrészből szinte az összes magyar köztisztviselő elmenekült, a csonka országban hirtelen nagyon sokan lettek, és a kis híján csődbe ment magyar államnak gondoskodnia kellett róluk. 1930 körülre felszámolták a vagonlakó-telepeket, többé-kevésbé polgári körülmények közé kerültek, és többségük állást is szerzett. Azonban majdnem mindegyikükben ott élt még az emlék, hogy régi helyzetük mennyivel magasabb életszínvonalat biztosított nekik. Az 1920-as években szinte általános közérzet volt a romló életszínvonal: ez megmutatkozott a lakáskörülményekben, az öltözködésben, a rokonlátogatások intenzitásában, és csak jócskán a 30-as évek közepén kezdett ez a réteg valamelyes emelkedést észrevenni. Nagyon jellemzô a 30-as évek magyar középosztályára, hogy polgári-tisztviselői foglalkozást űz, ám viselkedésmódja, szokásai, életvitele őrzi a vidéki köznemesség értékrendjét. Ez olyan erős hatótényező, hogy a parasztság vagy kispolgárság köreiből a tisztviselői rétegbe felemelkedett kevesek is átveszik ezt a "dzsentri-stílust".

A réteg legfőbb gondja a külszín fenntartásának kényszere volt. A fiatalembernek először iskolákat kellett végeznie, hiszen anélkül nem lehetett tisztviselő (ez a tény jelentősen emelte a magyar középrétegek átlagműveltségét). Azután állást kellett találnia, lehetőleg a "havi 200 pengő fix" körül. Ez az összeg a 30-as évek folyamán - infláció híján - lényegében nem változott. Az alsóbb hivatalnokoknak azonban jó pár évbe tellett, amíg a szamárlétrán előrehaladva elérték ezt a szintet. Egy tanító csak 163 P-el kezdte, a középiskolai tanár már rögtön 226-al. A tekintélyesebb középpolgári lét úgy 350 P magasságában kezdôdött. Egy egyetemi tanár 500-600 P körül keresett. A havi 200 tette lehetővé a családalapítást, egy társadalmi helyzetnek megfelelő, vagyis 2-3 szobás lakás fenntartását, valamint legalább egy cselédlány vagy bejárónô foglalkoztatását, amely szintén általános elvárás volt. Ennek következtében a családalapítás kitolódott: a fiatal férfiak és nők 27-29 illetve 25-26 éves korukban gondolhattak a családalapításra, ennek megfelelően lecsökkent a szülőképes kor: a középosztálybeli családok átlagos gyermekszáma a 3 lett.

Voltak dolgok, amin lehetett, és voltak, amin nem lehetett spórolni. Nem lehetett a lakáson - még az is számított, hogy melyik kerületben, illetve utcában, hanyadik emeleten, udvari vagy utcára nézô lakásban, és két-három vagy négy szobában lakik-e az ember. Budapesten a jó polgári lakás minimum két szobából, hallból plusz cselédszobából kellett álljon. Magasabb rangú köztisztviselő azonban ragaszkodott a 4 szobához. A lakásideál a nemrég épült, Bauhaus-stílusú, központi fűtéses, liftes ház volt. Az áram és a vízvezeték ekkor már általános elvárás volt, és a középosztálybeli lakások túlnyomó többsége fürdőszobával és vízöblítéses WC-vel is rendelkezett. Nem lehetett spórolni a cselédlányon, mert az is kellett. Az öltözködésen sem lehetett egészen spórolni: a fazonnak és az anyagnak követnie kellett a divatot - a kor divat- és társasági lapjai egymással versengve adták a jótanácsokat, hogyan lehet otthon, sajátkezűleg, esetleg a házivarrónő közreműködésével lekoppintani a legújabb "párizsi" divatot.

A szalon - vagy nevezzük inkább szerényen vendégszobának - berendezésénél is tartani kellett a színvonalat: kellett bele egy kb. 10 személyesre bővíthető ebédlőasztal, többé-kevésbé hozzáillő szekrénnyel, hozzávaló tálalószekrénnyel, ha jó nagy volt a helyiség, belefért egy kártyaasztal meg néhány fotel. Fontos volt a vitrin, amelyben illett legyen néhány -hajdani gazdagságra emlékeztető monogramos-címeres ezüsttárgy, néhány ólomkristály-váza, meg altwien vagy herendi porcelántárgy. Spórolni a háló- meg a gyerekszobán lehetett. Meg az étkezésen. A cselédlány félig-meddig külső megfigyelô volt, így ezt is ravaszul csinálták: az ötfogásos ebéd általános volt (mert hátha éppen betoppan valaki, meg a lány is mit szólna...), az alapanyagokkal azonban lehetett ügyeskedni. Paradox módon ebben a korban viszonylag a középosztály étkezési módja volt a legegészségesebb, ugyanis gyakran ettek főzelékfélét, szószokat, viszont kényszerűségből heti 1-2 alkalomra korlátozták a húsfogyasztást. A háziasszonyokat a szükség leleményessé tette: érdeklődtek a főzési fortélyok, különleges fűszerek és ételkészítési eljárások iránt, így az ő konyhájuk eléggé változatos, olykor kifejezetten érdekes és élvezetes volt. A szárazfőzelékek helyett zöldfőzeléket, hús helyett tejterméket, sok gyümölcsöt, kávét, kakaót fogyasztottak. A lapokban kezdtek feltünedezni a különféle természetes, egészséges életmódot segítő étrend-javaslatok. Megjelentek a mesterséges tápszerek (Ovomaltine). Már a 20-as években divatba jött a karcsúság, és ez a divat azóta sem múlt el. Hatalmas keletje lett a bombabiztos fogyókúra-recepteknek. Persze, a társadalom szélesebb köreiben lassabban ment az áttörés, a tudat mélyén ott lappangott, hogy a férfiember akkor tekintélyes, ha a derékbősége legalább 100 cm körül van. A korszak nagy találmánya többek között a sütőpor. A középosztálybeli ebédek állandó befejező része volt a sütemény.

A legnagyobb fényűzés a vendéglátás volt. Ez is a dzsentri-örökség része. A hajdani udvarházban és birtokon nem jelentett nagy gondot, ha egy vendég néhány hétre vagy hónapra meglátogatta az embert, aki, ha kedve szottyant, szintén 15-20 házban tehette hasonló módon a tiszteletét. Most viszont, amikor egy lakásnak 2-3 szobája volt összesen, és minden élelmiszert a piacról kellett beszerezni, a régi szokás hirtelen rendkívül terhessé, megerőltetővé vált. A konyhán sem 10-20 személy dolgozott, hanem a háziasszony, meg egy cseléd. A tisztviselő-családok nagy része nagyon gyorsan felismerte, hogy képtelen tartani s színvonalat, és ez a tény nagyon rossz közérzetet keltett, leginkább ebben a kérdésben érezték anyagi-társadalmi helyzetük romlását. A helyzet annál kellemetlenebb volt, mivel az ilyen dzsentri-köztisztviselő családoknak szinte mindig volt egy-két olyan rokona, akik folytatták a vidéki kúriák életmódját, velük szemben méginkább kellemetlen volt, hogy nem tudták viszonozni az ottani, hagyományos vendéglátást. A rokonlátogatások sietős vizitekké csonkultak, a köznemességet egykor oly erősen összetartó rokoni szálak pedig elszakadoztak.

A középosztály másik nyomasztó gondja a művelődés volt. A családok költségvetésében egyre komolyabb tételt jelentett a gyermekek iskoláztatása. 1930-ban Magyarországon 80 ezer diplomás ember élt, így egy középosztálybeli fiúgyermeknél természetes elvárás volt, hogy egyetemet, vagy legalábbis főiskolát végezzen. A leányoknál ez nem volt kötelező, ám a középiskolát illett elvégeznie, legalább az ú.n. "polgári" iskolát. Ez fontos lépés volt a nők emancipációja felé: a 20-as és 30-as években a középosztály leányainál általános lett az iskolázottság, majd férjhezmenetelig a munkavállalás. Akik értelmiségi pályára mentek, azok férjhezmenés után is folytatták azt. Legtöbbször azonban alsóbb hivatalnoki, tisztviselői, illetve oktatói-nevelői munkakört töltöttek be. Az iskolázás költségei komoly összeget emésztettek fel, minek következtében az ilyen családok igyekeztek mérsékelni az élvezeti kiadásokat. Sokaknak gondot okozott a színház, hangverseny látogatása, a könyvvásárlás, a lap-előfizetés, nem is beszélve valamely költséges szenvedélyről, mint pl. a műkincsvásárlás. Idegennyelvi környezet és nevelők híján egyre nehezebb volt idegennyelv-ismeretre szert tenni: a német nyelv ismerete általános volt, a francia is, az olasz, az angol már ritkább.

Ha nem is éltek egészen könnyedén, nem volt szokás, hogy a tisztviselők tönkretegyék magukat a munkában. Volt egy mondás: "aki a közhivatalban megszakad, annak f..al harangoznak". A hivatalnokok munkaideje általában 9-től 2-ig tartott. Ha esetleg délután be is kellett menni, mindenkinek volt néhány órája, hogy hazamenjen, kényelmesen megebédeljen, még szundítson is egyet utána. A munkahelyi étkeztetés ekkoriban teljesen ismeretlen fogalom volt. Aki esetleg nem otthon étkezett, igénybe vehette a nagyvárosokban szép számmal nyíló kocsmákat, éttermeket, kávéházakat, kisebb helyeken az úri kaszinókat. A kor újdonsága volt az 1937-ben megnyíló első espresso.

Voltak az életnek új elemei is. 1934-ben már 340 ezer rádió előfizető volt az országban: a középosztálybeli lakások többsége rendelkezett ilyen készülékkel, ami jelentősen tágította a látókört. Sokaknak volt fonográfjuk és egyre gyarapodó lemezgyűjteményük. Ez aztán a társasági életnek is új lehetőségeket adott: divatba jöttek a zsúrok, az ötórai teák, amelyek lehetővé tették kisebb, nem formális és nem éjszakába nyúló táncmulatságok rendezését. Ezek az alkalmak kifejezetten olcsók voltak: egy kis tea (vagy egyéb ital, de nem berúgásig), egy kis teasütemény, a zenét a rádió vagy a gramofon szolgáltatta, és a legjobb amerikai tangó- rumba- charleston- vagy egyéb éppen divatos számokra lehetett táncolni. Nagy divat lett a mozi: a film hirtelen befolyással kezdett lenni az egész életformára, a sztárok követendô mintákká lettek. A középosztály számára divatba jött a sport (szoros összefüggésben az egészséges élet- és karcsúság-mániával). Persze, nem a futball, vagy egyéb tömegsportok. Teniszeztek, télen korcsolyáztak, esetleg síeltek, gazdagabbak lovagoltak, lovaspólóztak. Az 1930-as évek újdonsága a week-endezés. Már nem a vidéki rokonságot szállták meg hetekre, hanem a Balatonhoz, a Dunakanyarba, vagy a frissen épült Lillafüredre ruccantak le, egy piknikre, vagy egy-két napra.

Aprónyomtatványok